Mézeskalács
(Gondolatok a mézeskalácsról)



A Mesterségek Ünnepén két kedves vásárló sokáig nézelődött, sőt sugdolózott egymással, míg válogattak a mézeskalácsaim között – sűrűn rám-rám pillantva.
Fizetés után sem távoztak. Egyszer aztán a forgalom csendesedtével előálltak egy kérdéssel:

Szeretnék megtudni, mire gondolok én, miközben ezeket a mézeskalácsokat készítem?
Min gondolkozom közben, mi jár a fejemben, mi jut eszembe?
Hát mi is?...

Van anyag, amiből nem lehet várat építeni… A mézeskalács engedelmes, „formálható”, belőle mindent meg lehet csinálni! De kell is?
A mézeskalácsosok közt mézesbábos szeretek lenni.
Nem szándékozom átlépni a mézeskalácsosság műfaji határait, mézesbábjaimnak megengedem, hogy síkban maradjanak. Nem építek belőlük térbeli épületeket, nem csinálok szobrokat, nem fabrikálok sem csipkét, sem hímzést.
Megmaradok bábosnak!

Egy szakírótól idézek: „A mézeskalácsosok mindent megcsinálnak, amit a megrendelő kér”. Sokat gondolkoztam azon, vajon ez dicséret vagy bírálat? Csináljunk-e „fából vaskarikát”?
És hogyan szelidítsem meg a vásári cifra mézeskalács harsány színvilágát a nyers színű és barna tésztán megjelenő fehér – rózsaszín színvilágra, amelybe parányi barna mázt, illetve jelzésszerűen felbukkanó picinyke színes elemeket rakok. Utóbbiak éppen ritkaságuknál és elenyésző jelenlétüknél fogva adnak sajátos jelleget figuráimnak.
És hogyan tegyem igazán mézessé?
S ha az ütőfás „vert” mézeskalácsot tekintem a magyar mézeskalácsosság másik alapjának, hogyan meríthetek belőle úgy, hogy az anyagszerűséget – a tárgyalkotó munka legfőbb alapelvét – tiszteletben tartsam? Hiszen másként halad a véső a fában és másként kacskaringózik a cukros máz…

Mikszáthtal értek egyet, akit minden mézeskalácsos szívesen idéz. Ő azt mondta:
„A mézeskalácsosság a legszellemesebb mesterség. Nem a Mercur patrónussága alatt áll, hanem Ámoré alatt. Csupa merő szerelem, csupa incselkedés. Nem is mesterember a mézesbábos, hanem poéta. Hangulatot ébreszt, mosolyt fakaszt az ajkakon, elpirulásra kényszeríti az arcokat a süteményeivel, mint az a gondolataival. Úgyszólván szájába rágja a vásárlóknak, ötletekkel látja el, hogy legyeskedjék, csintalankodjék a fehérnépek körül. Ott van a mézeskalácsos szív – egy kis célzás; mandulával kirakott lovas – egy kis jóslás; pólyás baba vagy csak bölcső – egy kis szemtelenkedés. Hanem ha az apa veszi, minden figura csak nyalánkság.”

Nem is mesterember a mézesbábos, hanem poéta… De ugye nem fűzfapoéta?
A báj mikor torkollik giccsbe? A humor mikor válik otrombasággá?
Imitáljam a „népi”-t vagy idézzem, s elég, ha csak gondolkodásmódomban vagyok az?
A dekorativitás, a stilizálás a motívumalkotás útvesztőiben marad-e valami tartalom, ami megérint másokat?
Vajon hogyan juthatnak el érzések és gondolatok egy tárgyon keresztül egyik embertől a másikig, hogy a békési Jantyik Mátyás Múzeumban rendezett kiállításomon ilyen sorok kerüljenek a vendégkönyvembe:

„A december eleji karácsonyi kiállítás az egész hónapra szeretettel tölt el. S ezt nagyon köszönöm: K. M. Szegedi Kis István Református Gimnázium”

Vajon miért terjed úgy a hírük kis mézeskalács-pólyásbabáimnak, hogy már ismeretlenek is felkeresnek, mert semmi mást nem szeretnének vásárolni, most csak egyetlen ilyen pólyásbabára van nagy szükségük? …és már hallottak róla…

Hát ilyeneken gondolkodom.
Meg az életemen…
A hab meg közben lassan csordogál a nylonzacskó sarkára vágott apró lyukon és a minta ráíródik a mézeskalácsra…

Mézesbábjaim (egyéni) jellemzői – tárgyszerűen:
 - Különleges és ünnepi alkalmakhoz illő, egyedileg megfogalmazott formák
 - Világos és sötét tészta váltakozása
 - Fehér – rózsaszín – (kevés) barna színű máz
 - Írott- és terülőmáz
 - Parányi, színes illetve természetes, növényi díszítőelemek beépítése

Ezen belül családi „műhelyünk” alkalmanként háromra szaporodott tagságának állandósult, összetéveszthetetlen, egyéni stílusjegyei:
 - Nőiesen romantikus – ezt egy vevő mondta az enyémre
 - Nagyvonalúan geometrikus – ezt a volt rajztanárnénije mondta a fiaméra
 - Naívan bumfordi – ezt én mondom a keresztlányoméra

Azon is szoktam gondolkodni, mi az egyéni stílusjegy, mit mondhat egy mézeskalácskészítő a sajátjának?
Szerintem azt, amit maga talált ki, dolgozott ki (annak idején), vagy a közkincset jelentő hagyományból elsőként emelt át a mai gyakorlatba sok kísérletezéssel, buktatóval, kudarccal, (netán szerencsével és azonnali sikerrel), s azzal elsőként lépett színre a nyilvánosság előtt, és elsőként hivatalosan zsűriztette.
Így lenne a dolgoknak nemcsak technikája, hanem etikája is.